Külügyér

Bajban vannak a francia szocialisták, mióta az Alkotmányügyi Tanács elkaszálta Francois Hollande kampányának egyik zászlóshajóját, a leggazdagabbakra kivetett adót. Kérdéses, milyen hatásai lesznek a döntésnek a kormánytöbbségre. 

A hétvégén közröhej tárgya lett Gérard Dépardieu francia színész, amikor Putyinnal parolázott Szocsiban, ahol az orosz elnök személyesen adta át Dépardieu-nek orosz útlevelét. Mint emlékezetes, a világhírű színész akkor döntött francia állampolgárságának visszaadása mellett, amikor a Nemzetgyűlés elfogadta a kormány tervezetét, mellyel a leggazdagabbak jövedelmét sarcolnák meg. Először ugyan Belgiumba költözött Dépardieu, ám Putyin felajánlásának nem tudott ellenállni, mikor az állampolgárságot ajánlott régi barátjának. Nem is leplezte elragadottságát és egy emelkedett pillanatában a színész a követező szavakkal kedveskedett; „Oroszország egy nagy demokrácia”.

A törvényt azóta elkaszálta az Alkotmányügyi Tanács, így egyelőre nem lesz 75 százalékos adó az egymillió euró éves jövedelem felett keresők körében. Márpedig a legtehetősebb rétegek megadóztatása Hollande egyik fő ígérete volt a 2012-es kampány során. Semmiképp nem hagyhatják tehát, hogy teljesen elvesszen az ügy. Pierre Moscovici pénzügyminiszter el is ejtette; már újraírták a törvényt, ami amúgy is ideiglenes lesz, a gazdasági krízis elmúltával kivezetik azt. A „törvény szellemisége”– ahogy Hollande fogalmazott- tehát tovább él.

A legfőbb bírói fórum azzal utasította el a törvényt, hogy az túlzó, és egyes háztartásokat jobban érintene, mint másokat. Ezt azért rótták fel a bírák, mert a szabály csak az egyéni jövedelmekre vonatkozott, az együtt élők, a házastársak, akik ketten összesen lépik túl a limitet, nem fizettek volna ilyen adót. A törvényt tehát ennek jegyében kell átfazoníroznia a szocialista pártnak.

A pofon az újbóli benyújtás ténye mellett is pofon, ami annál jobban ég a szocialisták arcán, minél több címlapon jelenik meg Dépardieu az orosz államfővel. Bár állampolgárok többsége ugyanis támogatja, hogy akinek több jut, az többet adjon a közösbe, ugyanakkor a 75 százalékos mértéket a helyeslők is túlzóként értékelték. A mértékadó Le Monde napilap elmarasztalta Hollande-ot, mert a szerkesztőség szerint a tervezettel csak a befektetőket ijesztgették, miközben az vajmi keveset hozott volna az államkasszába. A centrista lap szerint az elnököt egész ciklusán elkísértheti ez a malőr.

Dépardieu-t azonban már ezek a harcok nem érintik. Ő élvezheti az orosz vendégszeretetet, mely a mindössze 13 százalékos vagyonadóban nyilvánul meg. A fejünkben azonban továbbra is ott motoszkálhat, hogy a színész sértettségből cselekedett, hiszen köztudottan jó viszonyt ápolt az ex-elnök Nicolas Sarkozyvel. Ő Hollande-tól elszenvedett veresége óta szintén duzzog.

Az orosz átlagból alkohol-fogyasztási szokásait tekintve sem fenyegeti a kiközösítés réme. A nagyivó Dépardieu-nek már többször gyűlt meg a baja a törvénnyel féktelen vedelések alkalmával. 1998-ban motorjával okozott balesetet, amely után a megengedett alkoholszint ötszörösét mutatták ki a vérében. A közelmúltban a Párizs-Dublin járaton vizelt a fedélzetre néhány pohárka után, legutóbb pedig robogójával dőlt be túlzottan egy észak-párizsi kanyarban. Mondani sem kell, azelőtt is poharazott. 

Kínában az újév második hete olyasmivel kezdődött, amire már rég nem volt példa: a sajtó szabadságáért tüntettek, miközben egy hivatalnok távozását követelték. 

Kína egyik legkomolyabb lapja, a Nanfrang Zhoumo (Déli Hetilap) munkatársai kezdtek tüntetni hétfőn a szerkesztőség előtt. Egyúttal a munkájukat is beszüntették. A BBC tudósítása szerint a sajtómunkások transzparensekkel is készültek. Egyiken a következő volt olvasható: „Sajtószabadságot, alkotmányosságot és demokráciát akarunk!”

A megmozdulás előzményei az új esztendő első napjáig nyúlnak vissza. Az év első napján a lap weboldalán a szerkesztőség egy olyan köszöntőt tett közzé, melyben országos reformok szükségességét hangsúlyozzák. A merész szerkesztőségi állásfoglalást aztán a hivatalos cenzúra regulázta meg. A Guangdong tartományi főcenzor a Kínai Kommunista Párt köszöntőjévé gyúrta át a kritikus cikket.

Az eset után a szerkesztőség tagjai egyenként fordultak beadvánnyal a tartomány vezetéséhez, kérve a propagandafőnök eltávolítását. A hivatalos szervek azonban kitartóan tagadtak. A külügyminisztérium közleményt is kiadott az esettel kapcsolatban, amiben az áll, hogy a kínai hatóságok nem élnek semmiféle cenzúrával a sajtó ellen.

Az ügy elkenése azonban nem sikerült, január 7-én sok újságíró és szimpatizáns gyűlt össze a Nanfrang Zhoumo szerkesztőségének bejáratánál. A lap egyesek szerint a legkomolyabb oknyomozó és feltáró munkát végző orgánum az egész országban. Ennek ellenére régóta ez az első eset, hogy a hatalommal ilyen nyíltan akasszon tengelyt egy szerkesztőség.

Az események kitűnő indikátorként is szolgálhatnak azzal kapcsolatban, hogy a nemrég megválasztott új állami vezetés mennyire hajlamos a valódi reformokra. Mindenesetre az, hogy az állami Global Times is arról ír, hogy a hatósági cenzúra idejétmúlt, reményekre adhat okot a változást követelőknek.

Tegnapi bejegyzésünkben a kínai társadalom rohamos változását jegyeztük meg. A fenti eset egy újabb példa arra, hogy valami tényleg változásnak indult a társadalmon belül és valós reformok nélkül aligha lesz enyhíthető hosszútávon a feszültség. Bár egy fegyveres felkelés minden bizonnyal ma nem aktuális a hatalmas országban, a fentihez hasonló apró forradalmak útján célt érhetnek a lakosság „eszméletre ébredt” tagjai. 

Másfél évszázaddal halála után Kínában is felkapottá vált Alexis de Tocqueville. De mit tanulhatnak a mai kínai olvasók a francia liberális gondolkodótól?

Alexis de Tocqueville munkái a kínai politikai és gazdasági elit szereplőinek körében eddig is nagy figyelemnek örvendtek. A Párt és a Központi Bank jeles vezetői forgatták előszeretettel A régi rend és a forradalom című, az 1789-es francia események kapcsán írt művét. Most azonban már a „pórnép” is felkapta a szerzőt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az utóbbi időben a kínai Facebook-on, a Weibo-n is egyre többször osztják meg gondolatait.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon milyen tanulságot vonhatnak le a kínaiak a liberális gondolkodó észrevételeiből, aki egy homlokegyenest más berendezkedés, az amerikai demokrácia híve volt. Csong Ming történészprofesszor a Global Voices honlapján azzal indokolta A régi rend és a forradalom népszerűségét, hogy a mai kínai helyzet is sok hasonlóságot mutat a 18. századi franciával, mely aztán akkor a forradalomhoz és a társadalmi viszonyok gyökeres megváltozásához vezetett. Mint rámutat, Kína átmeneti időket él, egy centralizált hatalommal és erős gazdasági robbanással (a GDP évi 8 százalék körül nő). A vezetők talán azért ajánlják a művet, hogy ráébresszék a lakosságot; időben reformokra van szükség, hogy elkerüljék a veszélyt- véli Csong Ming.

Tény, hogy Tocqueville fent említett művében úgy vélte, a Francia Forradalom nem a nyomor miatt tört ki, hanem mert túlságosan elszakadt az elit az alsóbb rétegektől, mely törést okozott a társadalomban. Érdekes a politikusok ajánlása akkor, amikor pont az ő korrupciós botrányaiktól hangos a média. (Igaz, a kínai cenzúrázott sajtó kevésbé.) A napokban a New York Times eddigi tudósítójának, Chris Buckleynak vonták vissza 2013-as tartózkodási engedélyét. Az előzmény az volt, hogy az amerikai lap megírta; Ven Csia-Pao miniszterelnök családja dollár milliárdokat halmozott fel Ven miniszterelnöksége alatt.

Talán A régi rend és a forradalom tényleg ma a legaktuálisabb Kínában, csak nem biztos, hogy úgy, ahogy azt a Kínai Kommunista Pártban gondolják.

Halállal már nem, „csak” életfogytiglani börtönnel sújthatják a homoszexualitást Ugandában. Ez is folyamatos harcok eredményének tudható be.

Ugandában nehéz megszólaltatni a meleg közösségek tagjait. Már rég nem a kiközösítés, vagy a megbélyegzés okozza félelmeiket, hanem az életüket mentik azzal, ha csak éjszaka és titokban harcolnak a diszkrimináció ellen.

A kelet-afrikai állam 2009-ben vezette be az homoszexualitás elleni törvényt, amely azóta a köznyelvben csak „Öld meg a melegeket!” határozatként bukkan fel.

A homoszexualitás elleni törvényt 2009-ben terjesztette elő David Bahati képviselő. A tervezet életbelépésével a homoszexualitást bűncselekménynek nyilvánította, minősített esetben akár halálbüntetés kiszabására kötelezve a bíróságokat. A minősített kategóriájába tartozik például, ha valaki HIV-fertőzött. Nem minősített esetben halál helyett életfogytiglani börtönbüntetés jár a rajtakapott melegeknek.

„Öld meg a melegeket!”- hirdette egy ugandai lap 2011-ben, vezércikkének címében (képünkön). A lap közel száz személyről közölt adatokat, akiket melegnek, vagy leszbikusnak tartottak a szerkesztőségben. Nem is maradt el az „eredmény”. A cikk következtében gyilkosság áldozata lett a neves ugandai emberi jogi aktivista, David Kato. Az ügy igen komoly nemzetközi megütközést keltett, melynek hatására a törvény Yoweri Museveni elnök elé került, aki tavalyelőtt májusban érvénytelenítette a rendelkezést.

A társadalom előítéleteit és a tudatlanságot azonban természetesen nem sikerült ezzel az elutasítással eltörölni. A homofóbia továbbra is integráns része az ugandai politikai diskurzusnak. 2012 novemberében a parlament elnöke kijelentette; az ország kultúrájába nem fér bele a homoszexualitás, „karácsonyi ajándékként” (sic!) pedig egy újabb tervezetet nyújtott be. A szeretet ünnepét igazán csak arrafele veszik komolyan.

Az új tervezet az al-Dzsazíra által megszólaltatott képviselő szerint jóval enyhébb, mint elődje. Kikerült belőle a halálbüntetés, de a börtönbüntetést is mérsékelték. Ugyanakkor a minősített esetekben még mindig életfogytiglanit ír elő.

Azonban elsősorban nem a törvényhozás szorítja a társadalom peremére az ugandai melegeket és leszbikusokat. Jogvédők pedig úgy vélekednek, hogy az új törvény nem lett enyhébb azzal, hogy kikerült belőle a halálbüntetés, hiszen az életfogytiglani börtön egyesek szerint még- ha lehet-, rosszabb is. Ha pedig sem társadalom, sem a honatyák nem értik, mi a probléma, a jogvédők csak a határokon túlról várhatnak segítséget.

A megmaradt aktivisták rejtőzködnek, életüket és családjuk testi épségét is féltik- nem elsősorban a hatóságok, hanem- a felbőszített társadalomtól, melynek egyes tagjai a képviselők homofób kirohanásai által felhatalmazva érzik magukat a „cselekvésre”.

Némi segítség talán jön is a határokon túl. Az utóbbi hónapokban több európai ország is felfüggesztette Ugandának nyújtott segélyeit. Bár ezen országok közül csak Németország ismerte el nyíltan, hogy a homofób törvények állnak a szigorítás mögött- mások a korrupció mértékére hivatkoztak-, szerepe lehet a döntésekben az ugandai jogvédők munkájának is. 

Mit keres egy fiatal holland lány egy dél-amerikai gerillaseregben? Tanja Nijmeijer apácának készült, élete azonban kalandos fordulatot vett.

Mint korábban írtuk, Havannában összeültek a kolumbiai kormány képviselői, és a FARC gerillái, hogy véget vessenek az évtizedek óta tartó fegyveres konfliktusnak. A FARC részéről a kubai fővárosban tartózkodik Tanja, aki világos bőrével és nyugatias öltözékével kirí a tárgyaló felek többsége közül.

Kislányként Tanja Nijmeijer a holland vidéki fiatalok életét élte. Álma ekkor az volt, hogy apáca lesz, puritán életét az engedelmességek és a békének szenteli. Aztán felnőtt, 1998-ban, diplomája megszerzése után angoltanárként érkezett Kolumbiába.

Nijmeijer kisasszony Dél-Amerikában lett sztárrá, bár erre a kifejezésre tagadóan reagál, mikor a Guardian újságírója szembesíti vele. „Én is csak egy vagyok a gerillák közül”- jelenti ki, ám ez azért nem teljesen így van. Nem csoda, hogy az érdeklődés középpontjába kerül időről-időre.

A FARC jelenleg nagyjából 9000 katonával bír, azonban többségük egészen más úton került a Kalasnyikov közelébe. Többségük az elszegényedett kolumbiai vidék földművelő családjaiból került a lázadókhoz, esetleg a nagyvárosok nyomornegyedeiből csatlakoztak a társadalmi különbségek miatt dühöt érzők.

Tanja az egyetemen már nem akart apáca lenni. Sőt, meggyőződéses ateistává vált, nézetei pedig balra sodródtak. Így érkezett meg az országba, ahol a FARC és a kormányerők küzdelme ekkortájt tetőzött. Emberrablások, merényletek és komoly összecsapások nehezítették a civil lakosság életét is.

Aztán a baloldali érzelmű lány megdöbbent az európai szemmel hihetetlennek tűnő társadalmi különbségeken. Hazatérte után nem nyugodott meg, így 2002-ben visszatért Kolumbiába. Ekkor került kapcsolatba a FARC-cal. Kezdetben a bogotai szárnynak segített robbantásos akciókat végrehajtani.

Az, hogy Nijmeijer a FARC tagja, 2007-ben derült ki. A kormánypárti hadsereg megtámadott egy bázist, amit gyorsan kellett elhagyniuk a gerilláknak. Tanja naplóját ott találták meg a katonák.

A kiképzést túlélte, a dzsungelbe tette át székhelyét. A spanyol helyi dialektusát azóta kitűnően beszéli, beilleszkedett, döntését azóta sem bánta meg. Azt azonban elismerte a Guardiannek, hogy családja távollétét és a halál állandó jelenlétét nehéz elviselni. Anyjával legutóbb 2005-ben találkozhatott, miután az asszony a gerillák egyik táborába tudott utazni.

Naplójában azonban sok kritika is napvilágot látott. Arról is írt, hogy már nem hisz abban, amiért harcolnak, és elege van az esőerdei életből, illetve abból, hogy nem lehet magánélete. Ez aztán nagy nyilvánosságot kapott a nyugati sajtóban, a tagok bosszújától pedig állítólag az mentette meg, hogy egy egykori parancsnok fiához fűzték gyengéd szálak.

Hogy mi lesz eztán Tanjával? Az persze attól is függ, mi lesz a havannai tárgyalások kimenetele. A FARC-ot Kolumbiában gyilkosságok ezreivel, terrorista akciókkal, emberrablással, Nijmeijert pedig még az Egyesült Államokban is vádolják, mivel részt vett egyszer három amerikai állampolgár elrablásában és kihallgatásában. „A FARC gerillája vagyok, és ez továbbra sem fog változni”- vázolta jövőjét Tanja Havannában.