Külügyér

Múlthéten végrehajtották a halálos ítéletet a 2008-as mumbai terrortámadás egyik résztvevőjén. Az akció mögött lévő szervezet azonban továbbra is működik és csak idő kérdése, mikor csapnak le ismét- véli a Daily Beast szerzője.

Négy évvel ezelőtt Barack Obama elnök első komoly próbatétele volt, amikor azzal szembesült, hogy Indiában egy pakisztáni hátterű szervezet hajtott végre véres merényletet. Az eset ugyanis könnyen háborúba torkollhatott volna a két szomszédos állam között, ráadásul Washington akkor még bőkezűbben látta el Iszlámábádot zöldhasúval. A helyzet Washington is Iszlámábád között azóta már jóval mélyebbre süllyedt, Pakisztán egyre kevésbé rejti véka alá, mik a célok és ezekhez milyen eszközöket használ. 

A 160 halálos áldozattal járó akcióban hat amerikai is életét vesztette. Az akció mögött a Laskár-e-Taiba nevű terrorszervezet állt, mely a pakisztáni titkosszolgálattal is kapcsolatban áll, mumbai akciójához pedig az Al-Kaida is segítséget nyújtott.

A múlthéten felakasztott egyetlen túlélő merénylő fogvatartása alatt azt vallotta, tagja volt a szervezetnek és az akcióra Pakisztán területén képezték ki. A Laskár-e-Taiba alapítója és vezére, Hafez Szaid továbbra is vígan él az országban. Olyannyira nem kell zavartatnia magát, hogy nagy tömegek előtt is előszeretettel szónokol, a témája rendszerint az USA és Izrael megsemmisítése.

A szervezet vezérének nem is kell félnie, hiszen bizalmas viszonyt ápol a pakisztáni hadsereg vezetésével és persze a titkosszolgálatokkal is kapcsolatban áll. Sőt, a kivégzett terrorista vallomásából azt is tudjuk, hogy a célpontokat is a pakisztáni hírszerzés javasolta a mumbai merénylet előtt.

A véres háromszög harmadik csúcsa az Al-Kaida volt, mely remélte, hogy az amúgy is feszült viszony Pakisztán és India között fegyveres konfliktussá dagad, ami elvonta volna a NATO- és Washington figyelmét Afganisztántól és a törzsi területektől. Ez azonban nem jött be, hiszen India a merénylet után is inkább a diplomáciai utat választotta a fegyverek helyett.

Az ,hogy a Laskár-e-Taiba továbbra szabadon működhet Pakisztán területén, további veszélyeket hordoz a törékeny pakisztáni-indiai békére nézve. 2010-ben a Nemzetközösségi Játékok előtt derült ki, újabb merényletre készültek az Indiában tartott esemény közben, ám akkor szerencsére sikerült megakadályozni az akciót.

A mai határokkal India és Pakisztán az 1947-es Indiai Függetlenségi Határozat után jött létre. Ekkor vonultak ki a területről az addigi gyarmattartó britek. A két állam felosztása vallási-etnikai alapon történt. Pakisztán- melyből később véres háború árán kivált Banglades- muzulmán, míg India hindu többségű állam, de a képet árnyalja, hogy utóbbiban nagyszámú muszlim kisebbség is él. Emiatt aztán akkor óriási exodus indult meg, hiszen senki sem akart kisebbségben maradni. Azóta is a leggyakoribb konfliktusforrás Kasmír tartomány, mely India része ugyan, de lakosai főként muzulmánok, Pakisztán pedig épp ezért igényt tart a területre. 

A múlt héten tető alá hozott fegyverszünetet a palesztin területeken sokan a Hamasz győzelmeként értékelik. Ha sikernek tekintik a radikális szervezet fegyverrel folytatott harcát, úgy a mérsékelt Fatah diplomáciai törekvései eljelentéktelenedhetnek.

A Ciszjordániát irányító Fatah eleddig a szavak erejével igyekezett elérni, hogy létrejöhessen a független palesztin állam. Az ENSZ-béli törekvések és a nyugati vezetőkkel folytatott tárgyalások azonban nem hoztak látványos sikereket. Míg Mahmúd Abbász tekintélye folyamatosan csökken, a Hamasz az egyhetes Izrael ellen folytatott agressziójával és az ezután megkötött fegyverszüneti egyezménnyel újabb támogatókat szerezhet magának.

A Washington Post riportere a ciszjordániai Ramallahban igyekezett utánajárni, miként vélekednek az emberek a Hamasz akciójáról. Egy fiatal egyetemista lány vásárlás közben például arról beszélt, hogy Izraelt a helyére tette a radikális szervezet.

A gázai-övezetet uraló Hamasz agresszív politikáját az Arab Tavasz és az ezáltal megerősödő politikai iszlám is tovább motiválhatja. Ennek a folyamatnak akár az is lehet a vége, hogy a mérsékelt politika és az ezt képviselő Fatah „meghaladottá” válik.

Ezt érzékelhetik a Fatah részéről is, akinek tagjai kifejezték aggodalmukat, hogy közhiedelemmé válik, hogy látványos eredményt csak erőszakkal érhetünk el. Persze más kérdés, hogy ezek az eredmények mennyire tartósak és milyen áron eszközölhetők ki.

Mint ismert, a fegyverszünet az Arab Tavasz által hatalomra emelt egyiptomi kormány segítségével jöhetett létre a Hamasz és Izrael között. A Fatah részéről ugyan érkeztek a Gázai-övezetbe küldöttek, maga Abbász 2006, azaz a Hamasz választási győzelme és totális hatalomátvétele óta nem tette be a lábát az övezetbe.

Az Egyesült Államok, mely a rendezés egyik fő mozgatója, csak a Fatahot és Abbász t ismeri el a palesztinok képviselőjeként, azonban egyre kétségesebb, hogy mennyire állnak mögötte a palesztin emberek. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy a terroristacsoportként számon tartott Hamaszt ismerjék el tárgyalópartnerként. Bár a Hamasz pont tárgyalni nem akar. 

A Kongói Demokratikus Köztársaságban a jól fegyverzett lázadók egyre nagyobb területeket foglalnak el, ám a nemzetközi közösségeket ez nem igazán hozza lázba. Egy elfeledett ország válhat ismét a háború martalékává, ha a nyugati hatalmak nem változtatnak politikájukon a térségben.

A hét elején érkezett a hír, hogy elesett a Kongói DK egyik legjelentősebb városa, a milliós lakosú Goma. Ez a nyár óta kiújult harcok óta a legnagyobb vesztesége a központi kormánynak, aminek hátterében a szomszédos kis ország, a katonailag igen fejlett Ruanda állhat.

Az M23 nevű fegyveres csoport nem titkolt szándéka, hogy a főváros Kinshasa ellen vonuljon, amihez meg is nyílt az útja, míg az ENSZ-csapatok tehetetlenül szemlélik a történteket. Ban Ki-Mun ENSZ-főtitkárnak lépnie is kellett, hiszen a világszervezet egyik legköltségesebb missziója látszik csődöt mondani. A főtitkár Paul Kagame ruandai elnököt hívta fel, kérve annak segítségét, vesse latba befolyását és bírja rá az M23-at, hogy hagyjon fel a további akciókkal és vonuljon vissza. Szintén erre hívott fel Laurent Fabius francia külügyminiszter is, ám az erőszak azóta sem szűnt meg.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is napirendre vette az ügyet, ám annyit sikerült kipréselnie magából, hogy retorziókat helyezzen kilátásba arra az esetre, ha a fegyveresek továbbra is folytatják akcióikat. Arról szó sem esett a tanácskozáson, hogy Ruandát is elővegyék, annak ellenére sem, hogy nyilvánvaló az ország M23-nak nyújtott támogatása és ezt már Párizs is nyíltan hangoztatja.

A Human Rigths Watch jogvédő szervezet szerint mindennapos, hogy Kongóba ruandai katonák „ruccannak át”, támogatva a lázadókat. Van rá keret, hiszen Ruanda folyamatos támogatást kap a nyugati országoktól, de főleg Washingtontól. Ebből aztán jut elég, hogy felfegyverezzék a demokratizált Kongóban dúló lázadásokat, miközben Ruandát autoriter vezetés tartja kézben. De ez, úgy fest, nem számít.

Négy évvel ezelőtt már volt példa egy hasonló akcióra. Az M23 akkori vezetője, a Ruanda által támogatott Laurent Nkunda célja akkor az volt, hogy Kongó keleti részéből kiszakítva egy darabot, létrehozza a Vulkánok Köztársaságát. Ekkor, bár áldozatok árán, de sikerült megegyezni és megállítani a harcokat, így akkor még Goma is érintetlen maradt.

Az M23-nak válogatott eszközei vannak egy független állam létrehozására. Ezek között szerepel a tömeges nemi erőszak, a gyermekkatonák alkalmazása, és persze egy csipetnyi népirtás is, ha már arra járnak, amerre ENSZ-katona sem. A vádak nem légből kapottak, Bosco Ntagandát, a szervezet jelenlegi vezetőjét a Nemzetközi Büntetőbíróság szeretné padsoraiban tudni.

Annak, hogy Ruanda a lázadókat pénzeli és fegyverzi, történelmi és gazdasági okai is vannak. Az M23 tuszi etnikumú harcosokból áll, mint a ruandai elnök és az országot vezető elit is. Emellett Kongó ásványi kincsekben gazdag, amit a kilencvenes évek konfliktusai alatt Ruanda rendre ki is használt. Meglovagolva a káoszt, 1996-ban folyamatosan csempészték ki a kongói ásványkincseket, majd a világpiacon értékesítették azokat.

Annak ellenére, hogy már egy ideje köztudott, hogy Ruanda fegyvereseket támogat Kongóban, a nyugati országok és nemzetközi közösségek öntik a pénzt az országba. Bár az Egyesült Államok felfüggesztett 200 000 dollár katonai segélyt nyáron, ám ez az országnak nyújtott támogatások töredéke, gyakorlatilag szimbolikus összeg. Azonban az Európai Unió és a Világbank továbbra sem vesz tudomást a bizonyítékokról és feltűnően nagylelkűen pénzeli Ruandát.  

Bár a Közel-Kelet és a világ figyelme most inkább az izraeli-palesztin konfliktusra irányul, Szíriában sem nyugszanak a fegyverek. Az újabb hírek alapján azonban a lázadók sem töltik be a „jófiú” szerepét.

A szíriai polgárháború Basár el-Aszad rezsimjének brutális támadásaival kezdődött. Tömegével érkeztek információk emberrablásokról, a civil lakosság elleni támadásokról és egyéb kegyetlenségekről, amiket a diktátor hadserege követett el. A kegyetlenkedés azonban már nem csak a kormánypárti erőkre jellemző.

November elsején Aleppóban a lázadók rajtaütöttek egy kormánypárti hadsereg által fenntartott ellenőrzőponton. Az épületet sikerült bevennie az ellenzékieknek, akik a túlélőket nem kímélték. 11 embert fektettek a földre és lőttek agyon helyben.

A fenti esetet egy londoni székhelyű szíriai emberi jogi szervezet hozta nyilvánosságra. Más szervezetek is szót emeltek már a lázadóknál is egyre gyakoribb kegyetlen módszerek ellenében. Az Amnesty International a múlthéten megalakult ellenzéki kormány figyelmét hívta fel arra, figyelje a lázadó hadtestek tevékenységét, és előzze meg a jogsértéseket. A történtek kapcsán egyes felkelői csoportok szintén felháborodásuknak adtak hangot.

A helyzetet azonban félő, mégsem lehet központilag kezelni. Bár a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) egyre inkább egy szervezett erő képét mutatja, a káoszban országszerte kisebb fegyveres csoportok alakulnak, melyek tevékenységére senki sem lehet hatással. Az FSA által létrehozott börtönöket folyamatosan ellenőrzik független szervek, ám közben kisebb lázadói csoportok gyakran az utak mentén lövik agyon ellenségeiket.

A monitorozást az is nehezíti, hogy alig vannak külföldi újságírók az országban. A felkelés kezdetekor az Aszad-rezsim gyakorlatilag lezárta a határait a külhoni sajtó előtt, és azóta is csak kevesen tudtak bejutni az országba. A legtöbb beszámoló gyakran ellenőrizetlen forrásból érkezik. Gyakoriak ugyan a képi dokumentációk, amik az interneten keringenek, ám a gyakran mobiltelefonokkal készített, rosszminőségű videók is alkalmasak lehetnek a manipulációra, hangulatkeltésre.

Egy kirívó esetet említ a német Spiegel a manipulációk kapcsán. Augusztusban került fel a netre egy felvétel, melyen az látható, hogy embereket löknek a mélybe egy többemeletes épület tetejéről. Az orosz RT televízió ezt arra használta fel, hogy bizonyítsa, jól döntött Moszkva, amikor a lázadások kezdetétől fogva a jelenlegi hatalom mellett áll. Kommentárjuk szerint ugyanis a postaépületről a lázadók civil postai alkalmazottakat löknek le. A Human Rights Watch azonban kinyomozta; az épület tényleg egy posta, ám a tetőről a lázadók az ott megbújt és válogatás nélkül bárkire tüzet nyitó mesterlövészeket taszították a halálba. Ez persze attól még egy barbár tett, ám az RT beszámolója teljesen más képet fest a történtekről.

Sajnos azonban a fenti eset elszigetelt, általában a videók és fotók többségének történéseit nem sikerül hűen rekonstruálni. A kegyetlenkedések eszkalálódásában az is közrejátszhat, hogy a lakosság másként értékeli a lázadók gaztetteit, mint az Aszad-katonákét. Sokak szerint az ellenzékiek, ha jogsértően és brutálisan járnak el, azzal csak bosszút állnak a kormánypárti fegyveresek eddigi eljárásain. Tény, hogy a felkelések kezdete óta rendkívül sok véres történet keringett a kormányerők tetteiről, akik nehézfegyverzettel irtja a lakosságot. A szemet szemért azonban eltántoríthatja a nyugati közvéleményt a felkelők oldaláról. 

A kolumbiai kormány és a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (FARC) megküldték Havannába delegáltjaikat, hogy öt évtized vérontásának vethessenek véget.

Harminc delegált érkezett hétfőn Havanna egyik kongresszusi központjába, ahol Latin-Amerika legrégebbi fegyveres konfliktusát igyekeznek lezárni a felek.

Humberto de la Calle, a bogotai kormány főtárgyalója kijelentette, „Gyors és hatékony lesz a folyamat. Inkább hónapokat, mint éveket vesz igénybe.” A kolumbiai elnök, Juan Manuel Santos (a képen) is optimista. Elképzelése szerint 9 hónapon belül meg kell tudniuk egyezni a FARC delegáltjaival.

Az optimista nyilatkozatok ellenére kemény és bonyolult tárgyalási folyamatra lehet számítani. A kormánynak sok problémát kell orvosolnia, hogy az illegalitásban élő 9200 felkelőt maradéktalanul le lehessen fegyverezni. Nekik nem csak amnesztiát, de jövőképet is kell biztosítani. Az ehhez vezető egyik legfőbb út a mezőgazdaság fejlesztése lenne.

A kolumbiai békétlenség egyik fő mozgatórugója a mezőgazdaságból élők helyzetéből ered. A FARC is azért  jött létre a múlt század hatvanas éveiben, hogy küzdjön a földek egy szűk kézben való összpontosulása ellen. Ez azonban a mai napig fennálló probléma: egy tavalyi ENSZ-jelentés szerint a dél-amerikai országban a lakosság egyetlen százaléka kezében van a javak több mint fele.

A megegyezés jól jöhetne a gazdaságnak, hiszen a nemrég fellendült olaj- és bányaipar pont azokon a területeken rejt további lehetőségeket, melyeket a FARC ural. A szervezet teljes megszűntetését viszont nem is remélheti a kormány, hiszen sokan támogatják azt az országban. Legnagyobb realitása annak van, hogy a FARC egy legális politikai párttá válva működik tovább.

A FARC 1964-ben jött létre, hogy kommunista ideológiával- na és persze Kalasnyikovval- harcoljon a szűk körben koncentrálódó földtulajdonlási rendszer és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. A közel 50 éve tartó harcok során egyes becslések szerint százezrek vesztek oda, míg közel 4 millió ember kényszerült elhagyni otthonát. A szervezetet az utóbbi évtizedekben a kokainkereskedelemmel is összefüggésbe hozták.