Külügyér

Önnek problémát jelentene a válasz, ha valaki megkérdezné: szívesen ellátogatna szülővárosába? Ha ön nem az éppen regnáló palesztin elnök, feltehetőleg nem kell félnie a kérdéstől, ám Mahmúd Abbász már nincs ilyen könnyű helyzetben.

Botrány robbant ki a palesztin területeken, miután egy tévéinterjúban egy elsőre ártatlan kijelentéssel válaszolt Abbász egy, szülővárosát érintő kérdésre. A Fatah első embere ugyanis azt találta mondani, szívesen meglátogatná Szafed városát, ám nem élne ott. A kijelentés főleg a keményvonalas iszlamista Hamasz által irányított Gázai-övezetben váltott ki haragot, tüntetők el is égették Abbász arcképét.

Némi magyarázatra szorulhatnak a fentebb leírtak. Szafed Izrael északi részén található, ám amikor Abbász napvilágot látott 1935-ben, még nem létezett a zsidó állam. Amikor az ország megalakult 1948 tavaszán, egyből háborúba keveredett a környező arab népekkel. Miután utóbbiak vereséget szenvedtek, megindult az ún. palesztin exodus, melynek eredményeképp rengeteg arab kényszerült elhagyni addigi lakhelyét. Így már érthető; Abbász kijelentését sokan úgy értékelik, lemondott arról, hogy valaha visszaállhatnak az 1948-at megelőző határok.

Abbász egyből visszavonulót fújt, amikor hétvégén egy arab lapnak már azt nyilatkozta, hogy szavai személyes indíttatásúak voltak, nem kívánja feladni a menekültek és leszármazottjaik számára igen fontos törekvést. A kijelentés azonban mégsem lehetett véletlen.

A palesztin elnök kezdeményezte, hogy az ENSZ novemberi Közgyűlése szavazza meg Palesztina nem-tagállami státuszát, mely jó pozíciót adhatna az Izraellel folytatott tárgyalásokhoz. Ez a lépés kissé felbőszítette mind Washingtont, mind- természetesen- Jeruzsálemet. Azzal, hogy utalgat a 48 előtti határok visszaállításának követeléséről történő lemondásról, ezt akarhatja kompenzálni a nagyhatalmakkal szemben. A palesztinok körében azonban nem váltotta ki a várt extázist elnökük ENSZ-béli törekvése, így tovább folytatódik Abbász hazai vesszőfutása.

Tavaly óta sokat veszített az elnök renoméjából, miután befagytak a béketárgyalások Izraellel, a mérsékelt iszlamista Fatah párt repedezni kezdett, miközben a Gázát irányító Hamasszal is folyton romlik az eddig sem rózsás viszony.

Persze mondhatjuk, ilyen a nagypolitika. Ha valaki tárgyal, az eredmény érdekében engedni is kell. Kérdés, hogy a 48-as határok elengedése nem lesz-e túl nagy ár. Közvélemény-kutatások szerint a palesztinok többsége elégedett lenne egy olyan kompromisszumos megállapodással, melynek értelmében a menekülteknek csak egy részét engednék vissza, ám 30% számára a visszatérés az elsőszámú cél, amit ki kell harcolni Jeruzsálemmel szemben. 

A Washington Redskins amerikai futball csapata elveszítette legutóbbi, az elnökválasztást megelőző mérkőzését, így Romney nagy eséllyel beveszi a Fehér Házat- állítják az Egyesült Államokban, ahol már bizony, ekkora mértéket ölt a választási láz.

Hétfőn megtették utolsó nyilatkozataikat a jelöltek, mozgósították maradék energiáikat, hogy az ingadozó államok bizonytalan szavazóit maguk mellé állítsák a keddi választás előtt. Két idézet világíthat rá, mi is fő üzenete Obamának és Romneynak: "E nemzet nemsokára egy jobb holnap felé veszi az irányt."/ "A mi munkánk még nem fejeződött be." Nem nehéz kitalálni, melyik kijelentés tartozik a jelenlegi elnökhöz, és melyik kihívójához.

A kutatások szerint megjósolhatatlan az eredmény. Inkább döntetlenre hozzák ki, a minimális különbségeket pedig nem merik közölni a kutatók, hiszen közöttük is verseny folyik; mégpedig, hogy ki mér pontosabban. Ez esetben inkább  az,ki téved kisebbet. 

Amikor az elnökválasztás kimenetele ennyire bizonytalan, mint most, a Sandy hurrikán hatása pedig már lecsengőben, óhatatlanul előkerülnek az idétlen statisztikák, esélylatolgatások. Biztosan kávézaccból is jósolnak egyesek, ám egy konkrét esetet fel is kapott az amerikai sajtó.

1940. óta létezik egy bizonyos „Redskins szabály”, mellyel 18-ból 17 alkalommal sikeresen jósolták meg azt, ki veszi be Washington DC-t. E szerint, ha a főváros elitligás amerikai futball csapata megnyeri a választás előtti utolsó hazai mérkőzését, úgy az éppen regnáló elnök pártja adja továbbra is az ország első emberét, míg ha veszít, az aktuális ellenzék kerekedik felül. Nos, a Redskins csapata vasárnap veszített, ami a „szabály” értelmében azt jelenti, Mitt Romney kiszorítja Obamát az Ovális Irodából. A fentiekből kiderül, hogy egy alkalommal nem jött be a Redskins jóslata a bő 7 évtized alatt. Ez az egy eset 2004-ben történt, amikor veszített otthon a voksolások előtt a csapat, ám mégis az elnök, George W. Bush győzedelmeskedett John Kerry felett.

De félre a politikai bulvárral, hiszen ma- azaz inkább holnap hajnalban milliók- ha nem milliárdok- életét  meghatározó döntést hoznak a nagyhatalom állampolgárai. A sport, a kávézacc szórakoztató téma az erre fogékonyaknak, ám az esélylatolgatás némileg komolyabb szinten is folyik. A közvélemény-kutatási adatokat mindenki másként értelmezi. A kampánycsapatokban erre is külön emberek vannak.

Abban általában egyetértenek az elemzők, hogy a kampány utolsó hetében Obama vitte a pálmát a Sandy-hurrikán által okozott válság kezelésében nyújtott szerepe miatt. Az is malmára hajthatja a vizet, hogy kihívójával szemben a jelenlegi elnök nagy hangsúlyt fektet a klímaváltozás kérdéskörére, amire a "szupervihar" ismét ráirányította a figyelmet.

Visszakanyarodva a bulvárhoz: Romney és Obama is sztárokkal erősít a finisben. Nem meglepő ez, eddig is sokakról lehetett tudni az amerikai hírességek világában, hogy melyik oldalon áll. Utolsó körben Romney Kid Rock zenésszel, illetve egy country bandával, a The Marshall Tucker Band-del haknizott New Hampshirben és Ohioban. Obama többek között Samuel L. Jackson-nal és az eddig is köztudottan demokrata párti Bruce Springsteen-nel dobta fel kampányának utolsó perceit. 

Hogyan választ a nagyhatalom?

Az Egyesült Államok az európai modellektől némileg eltérően voksol, amikor megválasztja a végrehajtó hatalmat. Már az is sajátos, hogy a végrehajtói és a törvényhozói hatalmi ág teljesen független egymástól.

A szavazó állampolgárok a jelölt neve mellé teszik az x-et, ám nem közvetlenül választanak. Minden állam úgynevezett elektorokat küld az elektori gyűlésre, ahol aztán közvetlen szavazással valójában eldől, ki lesz a győztes. Minden állam a lakosságához mérten arányos számú elektort küldhet. Az államokban a „győztes mindent visz” elve érvényesül, tehát mindegy, hogy egy jelölt milyen arányban visz el egy államot. Ezért hallhattuk az utóbbi időben azt, hogy a finisben csak az ingadozó államokra koncentrálnak a jelöltek. Ezekben van valójában nagy verseny, sok helyen viszont hagyományos demokrata, vagy republikánus államokról beszélhetünk, ahol vajmi kevés esélye van a másik jelöltnek, így ezen államokra kisebb figyelem irányul a kampány során. Nem véletlen, hogy a hetekben sok Ohio-i állampolgár panaszkodott a már-már zaklató kampányra, hiszen egy fontos ingadozó államról van szó. Közben például New Yorkban, ahol biztos Obama sikere, hiszen hagyományos demokrata állam, nem volt ennyire öldöklő a küzdelem. 

Bárhogy is lesz, az eredmény az egész világpolitikai színteret meghatározza, így persze a mi életünkre is kihat. Hogy hogyan, annak lehetőségeit mi ráérünk latolgatni az eredmény biztos tudatában, amihez azonban nekünk még aludni kell (legalább) egyet. 

A francia közélet egyik legmeghatározóbb témája manapság a melegházasság legalizálásának ügye. Vajon a frissen megalakult szocialista kormány képes lesz végigvinni elképzelését a kérdésben megosztott társadalmi csoportok csatája közepette?

Ki gondolta volna a Szocialista Párt tavaszi győzelmekor, hogy ősszel az egyik legparázsabb vitát nem valamely gazdasági probléma szolgáltatja, hanem pont a melegházasság kérdésköre? Azt hiszem kevesen, ám mégis ez most az a téma, mely megszólalásra készteti az egyházakat, az ellenzéki pártokat, valamint az erről folyamatosan beszámoló nemzetközi médiát is.

Francois Hollande kormánya szerdán terjeszti javaslatát a Nemzetgyűlés elé, hogy megvitassa, pontosan milyen formában képzeli el az egyneműek házasságáról szóló törvény megvalósítását. Felmérések szerint a francia társadalom, hacsak egy hajszálnyi többséggel is, de támogatja, hogy az azonos nemű párok egyforma feltételek mellett kelhessenek egybe, mint heteroszexuális társaik. A javaslattervezet legfontosabb eleme az lenne, hogy az egynemű házastársak is örökbe fogadhatnának gyerekeket.

A katolikus egyház azonnal lecsapott a témára és hevesen tiltakozik a tervezet ellen. André Vingt-Trois, az ország katolikus vezetője a hétvégi püspöki konferencián egyenesen a társadalom alapjainak megroppanását várja, ha az elképzelés valóra válik.

Persze nem csak a katolikusok kongatták meg a vészharangokat, több vallás képviselői is ellenvetéseiket fogalmazták meg az utóbbi hetekben a tervezet ellen. Egyesek utcai demonstrációkat is szerveznek.

Nyilvános tiltakozást tervez az UMP is, legalábbis ezt ígérte az egyik pártelnök-jelölt, Jean-Francois Copé, ha megválasztják a konzervatív alakulat élére. Erre azonban kevés esélye van, hiszen ellenfele az előző miniszterelnök, Francois Fillon, akit minden előjel szerint november 18-án az UMP élére állít a tagság.

Ennek ellenére lesznek UMP által „szponzorált” tüntetések, ám úgy tűnik, a szélsőjobb is csatlakozna. Legalábbis erre utalt Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke, aki kijelentte, hogy ott lesz bármilyen, a jobbközép által szervezett „anti-melegházasság” tüntetésen. Ezzel sikert érhet el a szélsőjobb vezető pártja a mérsékelt UMP-vel folytatott szavazatszerző versenyben, mely egyre inkább egyfajta „ki a populistább” megmérettetésnek tűnik. Sarkozy egykori pártjának belharcai és saját hangjának sikertelen keresgélése könnyen lehet, hogy oda vezet, hogy a nacionalista, xenofób Nemzeti Front átveszi a jobboldal vezető pártja szerepét. Legalábbis a vészjósló hangok erre figyelmeztetnek. 

Összefog az izraeli jobboldal két, a jelenlegi kormányt adó pártja. A hír nem új, azonban Dan Ephron, a Newsweek tudósítója szerint az összeborulást egy éve tervezik, a megvalósításban pedig egy amerikai kampánymogul is szerepet játszott.

Október 25-én jelentette be Benjamin Netanjahu miniszterelnök, és Avigdor Lieberman külügyminiszter, hogy pártjaik közösen indulnak a jövő év elejére (január 22.) előrehozott parlamenti voksolásokon. A megállapodás állítólag a Regency Hotelben, New Yorkban született meg a két izraeli politikus között, amiben Arthur Finkelstein, republikánus politikai stratéga is segédkezett. Mindeközben néhány sarokkal odébb javában zajlott az ENSZ Közgyűlésének ülése. A szövetségkötést tehát heteken át jól titkolták a felek.

Netanjahu jobbközép Likud pártja és a szélsőjobboldali Yisrael Beitenu (Hazánk Izrael) összefogását Finkelstein állítólag azzal indokolta, hogy számításai szerint a jövő évi választásokon így a szövetség 47 helyet nyerne el a törvényhozás 120 tagú alsóházában, ahol jelenleg e két pártnak összesen 42 képviselője ül.

A fragmentált ellenzékkel szemben joggal hihet a biztos győzelemben Netanjahu, amit csak megerősíthet ez a megállapodás. Azonban egyesek szerint az összeborulás a „nem elég vallásos” szélsőjobbal, elriaszthatja a hagyományos jobbközép szavazók egy részét.

A Yisrael Beitenu főleg az oroszajkú lakosság által támogatott, szélsőségesen nacionalista párt. Vezetője, a moldáviai születésű Lieberman pedig az egyik legellentmondásosabb figura az izraeli közéletben. Pletykák szerint a nagyravágyó pártvezér a kormányfői posztra hajt, ezért számára a megállapodás mindenképp hasznos lehet, hiszen az ország legerősebb pártjával elfogadottabbá teheti alakulatát a közéletben. Bizonyos izraeli sajtóinformációk szerint egy 2013-as győzelem esetén 3 évig Netanjahu vezetné a kabinetet, majd átadná posztját Lieberman-nak. Ez utóbbi információt azonban nem erősítették meg az illetékesek, igaz, nem is cáfolták.

Nem tudhatjuk, hogy van-e miniszterelnöki ambíció Lieberman-ban, pláne azt nem, hogy lesz-e valaha Izrael kormányfője, ám az biztos, hogy a Likuddal kötött szövetséggel az ország politikai térképének jobboldala a szélsőségek irányába tolódott. A palesztinokkal való megegyezés pedig fényévekre a valóságtól. Közben pedig azt se feledjük, hogy a most is koalíciós partner Netanjahu és Lieberman hogyan viszonyulnak Irán uránprogramjához, egy újabb háborút kilátásba helyezve. Ráadásul ha esetleg az Egyesült Államokban a republikánusok kezébe kerül a Fehér Ház, Mitt Romney és a Netanjahu-Lieberman trojka kíméletlen csapatot alkothat a Közel-Keleten.