Külügyér

A Pepsi visszavonta a világ legrasszistább reklámjának kikiáltott videót, ami óriási botrányt okozott az Egyesült Államokban.

A kizárólag online térre szánt reklámvideóban egy idős, összevert hölgyet szembesítenek a lehetséges támadójával. Az üvegfal mögött egy sorban fekete férfiak és egy kecske áll, utóbbi pedig afroamerikai akcentussal fenyegeti az áldozatot. A kecske mellett álló figurák egyébként a hírhedt Odd Future rapcsapat tagjai.

Miután az egyébként ötletesnek aligha nevezhető darabot dr. Boyle D. Watkins közgazdász-politikai elemző- társadalomtudós a világ legrasszistább reklámjának nevezett az üdítőgyártó visszakozott, és elnézést kért a videó miatt. Egyúttal eltávolította azt a cég minden online felületéről.

A reklámot a videómegosztókról is folyamatosan törlik. 

A Tunéziában élő fekete-afrikaiak félnek Ben Ali bukása óta. Nem csak a lakosság, a hatóságok is ellenségesek velük szemben. 

E hét elején Tunézia fővárosának szívében fiatalok egy csoportja kövekkel támadott meg egy fekete-afrikai diákot. A támadók a fiatal srác lakásának ablakát dobálták, így az kénytelen volt hívni a rendőrséget. Ez nem bizonyult valódi megoldásnak, ugyanis valami sajátos logika alapján a diákot vitték be az őrsre.

Tunisz Lafayette városrészében található az az épület, melyet most megtámadtak. A házban főként a szub-szaharai országokból érkező diákok élnek, a helyiek úgy is hívják, hogy a „fekete ház”. Egyesek szerint az Arab Tavasz kitörése és Ben Ali elnök eltávolítása óta fellángoltak a rasszista, fekete-ellenes indulatok az országban.

Az incidenst megelőzte, hogy az egyik házban lakót egy taxisofőr majomnak nevezte, majd egy bottal megtámadta. A járókelők választották szét a dulakodókat. Később a taxis barátaival visszatért és elkezdték „ostromolni” a házat. A kiérkező rendőrök elé siető diákot azonnal lefogták, és hiába ütlegelték a rendőrök gyűrűjében is (második videón látható, hogy egy bottal megütik), a valódi támadók közül senkit nem tartóztattak le.  Két órával később a diákot kiengedték, eljárás az ügyben nem indult. 

A világ legvéresebb városáról közölt fotósorozatot a Reuters. San Pedro Sula napi több mint 3 gyilkosság otthona.

Honduras második legnépesebb városában az ambulanciák és a temetők alkalmazottai biztosan nem unatkoznak. Úgy tűnik, rajtuk kívül a gyilkosok is rendkívüli szorgalommal ténykednek, ugyanis San Pedro Sula a világ legvéresebb városa.

Az erőszakos összetűzések oka általában a drogkereskedelem és az ehhez köthető bandák konfliktusai. Az eszközökben nem sokat válogatnak, leginkább macsetével és lőfegyverrel intézik a vitás ügyeket. A kórházak sürgősségi osztályai hemzsegnek a lőtt és vágott sebektől szenvedőkkel.

A városban törvény a legnagyobb jóindulattal sem uralkodik. A nyomor, az elkeseredettség, a bandák terrorja, és az erőszak annál inkább. A lakosság kiválóan ellátott illegálisan az országba áramlott lőfegyverekkel, a gyilkosságok jó 80 százalékát ezekkel követik el. Az Egyesült Államokban ez a szám „mindössze” 60 százalék.

Honduras a világ egyik legnyomorultabb országa, már ami a gazdaságot illeti. A lakosság közel 70 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, pedig az ország kiváló kávét exportál. Az emberek többsége azonban két út közül választhat, ha meg akar élni: a bűnbandák és az illegalitás világa otthon, vagy egy emberibb élet az Egyesült Államokban.

Ha valaki a bűnt választja és lebukik a korrupt rendőrség által, gyakran évekig várhat arra, hogy egyáltalán bíróság elé állhasson. Éveket azonban kevesen élnek túl a hondurasi börtönökben, ahol még gyakoribbak a gyilkosságok, mint az utcákon.

A rendőrség is kiveszi a részét a gyilkolászásból. Bár Washington tömi pénzzel az ország rendőrségét, hogy az fejlődni tudjon, mintha feneketlen kútba szórnák a dollár milliókat. Évente több száz civilt ölnek meg a rendőrök, akik mintha csak egy banda lennének a sok közül, önbíráskodnak, vegzálnak és üzletelnek. 

(Fotó: Reuters) 

Klasszikus kizsákmányolás az, ami a bangladesi textiliparban folyik. A "gonoszok" pedig mi magunk vagyunk. 

Mint ismert, Banglades fővárosának külterületén összeomlott egy gyárépület, mely több mint 300 halálos áldozatot eredményezett. A 35 fokos hőségben napok óta mentik az embereket, azonban egyre kevesebb az esély túlélőt találni, mert akivel nem végzett a rázúduló törmelék, mostanra kiszáradt.

Most nem is az a legfontosabb, amit a nyugati sajtó egy része képes kiemelni a történtek után. Ugyanis sok helyen annyit tartottak lényegesnek, hogy a véres részletekről számoljanak be, mint amikor egy dolgozónál arra könyörgött egy romok alá rekedt nő, hogy vágja le a lábát és vigye ki, ám az képtelen volt megtenni.

Banglades az utóbbi években szép csendben az egyik vezető (Kína után a második) textilgyártó országgá vált, ahol nagy nyugati ruhamárkák varratják bagóért portékáikat. A térség egyéb országaiban ugyanis egyre befolyásosabbak lettek a szakszervezetek, a bérek emelkedtek, a munkásokat egyre több jog illeti (vö. Kína).  

Bár a Rana Plaza tulajdonosait, akik a veszélyről tudtak, de arra magasról tettek, vélhetőleg lesittelik, nem oldódik meg semmi. Az ok, amiért a bangladesi munkaerő az állatnál is kevesebbet ér, természetesen mesterségesen gerjesztett. A gazdasági és politikai elit teljesen összefonódott, ezért a szabályokat nem hágják át a tulajdonosok, hisz olyanok nincsenek is. Így pedig mindenki jól jár. Mármint az, aki számít, az elit.

Tüntetések voltak Dakkában, a rendőrség szét is verte, ahogy az várható egy tipikus banánköztársaságban. Vagy pamutpólóköztársaságban. A tarthatatlan állapotokat és az évenkénti több száz, munkahelyén meghalt bangladesi munkást rabszolgát (nagyjából havi 9000 forintnyi bért kapnak a textilipari munkások) nem a jogfosztott széles néprétegek mentik meg. Hogy akkor ki?

Az ország textilipara 4 millió nyomorultat embert foglalkoztat, mellyel az exportbevételek 80 százalékát állítják elő. Ezt féltheti a kormány, így hasznos lehet, ha a nyugati vállalatok rákényszerülnek arra,hogy folyamatosan ellenőrizzék, kiktől rendelnek. Egyes nyugati cégek, mint a Kik,a H&M, a C&A, vagy az NKD (főleg a német és skandináv  vonal erős az olcsó ruhákban) arra kényszerülhet, hogy árat emeljen, és akkor vásárlói nem tudnak tetőtől talpig 50 euróból felöltözni. De ezrek életkörülményei javulhatnak, ha csak egy kicsivel is. Mert az is csak átmeneti, ha a nyugati cégek, mint most, kárpótlást fizetnek. Eső után, ugye…

Vajon megnézzük-e, amikor egy trendi boltban, vagy a neten viszonylag olcsó tömegruhát veszünk, hol gyártották azt? Mitől lehet 3000 forint egy póló Budapesten, vagy Berlinben, ha Dakkában varrják? Szállítási költség, marketing, haszon, stb. Ezeket vonjuk le, majd marad az a szinte semmi, amit a varrók bérére és munkakörülményeire költenek. Jobban mondva, amit nem költenek. 

Szerző: Nagy Barnabás

(Fotó: thehindu.com)

A köztéri falakon próbálják megismertetni és megoldani az egyiptomi nők problémáit.

Egy graffitis csapat alakult még tavaly Egyiptomban, hogy a forradalom óta egyre népszerűbb utcai művészeten keresztül értessék meg a helyi nők gondjait a társadalommal. Egy svéd író agyából pattant ki az ötlet, mely a feltörekvő művészeti ágat lovagolja meg. Ma már hatvanan tevékenykednek a csapatban.

A Nők a falon elnevezésű projekt kiviszi az utcára, a széles nyilvánosság elé tárja a nők gyakorta súlyosan hátrányos helyzetét az észak-afrikai országban. Hogy mennyire hátrányos, azt talán a legmegdöbbentőbb adat mutatja meg: a Nők Jogainak Egyiptomi Központja szerint az ország nőinek több mint 80 százalékát érte már valamilyen szexuális inzultus a köztereken.

A kollektíva is főként a szexuális jellegű visszaéléseket domborítja ki munkáin. A művészek szerint még falfestés közben is gyakran érik őket inzultusok, ám a nők köztéri alázása már annyira bevett, hogy ezek miatt nem hagyják abba a munkát.

Ahogy az utcán, nyilvánosan, úgy a családon belül is. Az egyiptomi nők legtöbbször nem irányítói saját életüknek. A Nők a falon művész-aktivistái szerint, ha a női szerepeket újragondolnák, sok probléma megoldódna országuk társadalmában.