Phenjan nem Párizs, de ha nem ragaszkodunk a Montmartre nyújtotta kilátáshoz, az észak-koreai fővárosban is be lehet dobni egy latte macchiatót.
Ki hinné, de Phenjanban gombamód szaporodnak mostanság a kávézók. A nyugati igényeknek is megfelelő vendéglátói létesítmények azonban csak egy baromi szűk rétegnek nyújtanak bármit is. A legtöbb embernek- az ENSZ szerint a 25 milliós lakosságból 16 millióan nem jutnak hozzá megfelelő mennyiségű, vagy minőségű élelmiszerhez és gyógyszerhez- ugyanis legkisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a frappuccinójába tehén-, avagy szójatejet tett-e a barista.
Ám a felső tízezer élvezheti a főváros szovjet típusú luxusát, ami az import kávéban csúcsosodik ki. Állítólag egyre több phenjani polgár (?) engedheti meg magának a még magyar pénztárcának is egy gyomrossal felérő 3,5 dolláros összeget, hogy egy elegáns környezetben szürcsölhessen valamilyen venezuelai különlegességet. Ők azok, akik a phenjani éttermeket és nyugati mintára épült szupermarketeket fenntartják. Közben a vidéki átlag megsütheti a cipője talpát. Azt beszélik, amelyiket sztahanovista munkás készített, jóval táplálóbb.
