Itt a karácsony és az év vége. Bevett szokás ilyenkor értékelni az esztendőt, amit a Külügyér blog is megtesz, a világpolitika alakítóinak osztályozásával. Vajon Basár el-Aszadnak mit hozott a Jézuska? Francois Hollande fényesre pucolta ablakba tett csizmáját? Kim Dzsongun csak szénre számíthat 38-as zoknijába?
Basár el-Aszad úgy kezdte az idei évet, ahogy a tavalyit befejezte: egy állóháborút folytat saját népének többsége ellen, melyet jelen helyzetben egyik fél sem nyerhet meg. A lázadók oldalán áll Törökország, illetve a Nyugat, ugyanakkor Moszkva és Peking obstrukciója miatt eddig nem történt érdemi nemzetközi beavatkozás. Az elhúzódó konfliktusnak már legalább 37 000 halálos áldozata van, miközben százezrek kényszerültek elhagyni lakhelyüket a véres harcok elől menekülve. A konfliktus ráadásul átterjedt a szomszédos Libanonra, ahol eddig is rendkívül törékeny volt a béke. Aszad makacsul kitart, az öldöklés pedig áttolódik a 2013-as esztendőre is. Virgács!
Apja halála után az ifjú és pufók Kim Dzsongun pont egy éve ülhetett Észak-Korea vezetői székébe. Aki abban reménykedett, hogy általa az elzárt diktatúra kissé megnyílik, csalódnia kellett. A phenjani politika, ha lehet, még keményvonalasabb. Az, hogy a hadsereg vezetői irányítanak a háttérből, azon keresztül is sejthető, hogy minden eddiginél komolyabb beruházásokat eszközölnek ki maguknak. Nemrég sikerrel bocsátottak fel egy nagy hatótávolságú rakétát, amit az ENSZ Biztonsági Tanács is elítélt. Bár nemrég felmerült, hogy a vezető apa lesz, enyhülés ennek ellenére aligha várható a mindig szigorú- és gömbölyded- arcon. Megérdemli a szenet a kandallón függő zokniba.
Ki gondolta volna 2011-ben, hogy Mianmarban a következő esztendőben viszonylag demokratikus választások lesznek? Thein Szein államfő elkezdte lebontani az 1988 óta fennálló katonai diktatúrát. Ennek eredménye, hogy ma már a parlamentben foglal helyet az eddig házi őrizetben tengődő Nobel-békedíjas Aun Szan Szú Kji. A demokratizációs folyamatoknak hála, ma már enyhült a nyugati gazdasági nyomás, és az elszigeteltség. Csak így tovább!
Bár pártján belül legyőzte az igazán keményvonalas baloldalt, Francois Hollande gazdasági elképzeléseit sokáig rettegve fürkészték az európai elit szempárjai. Bár a válságból való kilábalás úgy fest, vele sem megy könnyen, bizonyos dolgokért kijár neki a dicséret. Ősszel elismerte a francia kormány felelősségét az 1961-es mészárlások miatt. Az algériai háború idején egy párizsi tüntetésen több száz ember vesztette életét a rendőrség fellépésének következtében. Algériában pedig elnézést kért elődei kegyetlenkedéseiért, amiket a gyarmati időkben követtek el. Nyilvánosan ismerte el azt is, amiről eddig szintén nem illett beszélni francia elnöknek. Júliusban arról beszélt, hogy a második világháború alatt a 13 000 párizsi zsidó deportálásáért a Vichy-kormány és a francia rendőrség is felelősséget visel. Ajándék a fa alatt!
Uruguay elnöke, Jose Mujica (képünkön) valószínűleg a világ legszegényebb államfője. Ő nem csak beszél arról, hogy egy a nép gyermekei közül. A főváros, Montevideo külterületén lévő farmját megválasztása után sem cserélte fel az elnöki palotára. Havi 12 000 dolláros honoráriumának pedig 90 százalékát jótékony célokra ajánlotta fel. Ha ez még mind nem lenne elég: nem páncélozott luxusautó szállítja egyik helyről a másikra, csak 1987-es Volkswagenjében érzi jól magát a különc Mujica. Sokan túlzásnak és populistának találják az egykori gerilla harcos puritán életmódját, de tény, hogy szimpatikus, ha valaki magára is érvényesnek tekinti azt, amit hirdet. Vörös szalaggal átkötött csomagot érdemel!
Mikor hallottuk egy zsarnoktól, hogy elismeri zsarnoki mivoltát? Na ugye? Alekszandr Lukasenko viszont még ezt a bevett tételt is képes meghazudtolni. Nemrég a Reuters hírügynökségnek azzal dicsekedett, hogy ő az utolsó európai diktátor, ha valaki látni akar egy zsarnokot, akkor Fehéroroszországba menjen, Minszkben lakik egy. Újabb elnöki ciklusának kezdete óta tetteivel is igyekszik bizonyítani. Az egykori ellenzéki jelöltek háromféle sorsa jutottak a választások után. Vagy összeverték, vagy bebörtönözték őket, egyes kiválasztottaknak pedig mindkét féle törődésben része volt. Szégyellheti magát Bátyka, aki nemrég arról is beszélt, hogy a magyarok is a fehérorosz útra léptek. Jár a szén a bakancsba, mellyel az emberi jogokat tiporja.
Az Arab Tavasz eseményei nem Egyiptomban kezdődtek, ám ez volt az első, ahol a tüntetéseket egyenes adásban lehetett átélni a világ minden pontján. Akik abban reménykedtek, hogy a Muzulmán Testvériség nyelveket beszélő, világot látott vezetői nem engednek a szélsőséges iszlám nyomásnak, egyre inkább csalódni kényszerülnek. Mohamed Morszi államfővé választása után feloszlatta a parlamentet, majd most egy olyan alkotmányt fogadtatott el, mely kettéosztja a lakosságot. Bár nemrég kvázi diktátori jogköröket vindikált magának, az ellenzéki és nemzetközi nyomás hatására ezek nagy részét visszavonta. Ennek ellenére nem úgy tűnik, hogy egy demokratikus Egyiptom szerepelne Morszi elképzeléseiben. Az új alkotmány, melyet párttársai dolgoztak ki, sem a nők, sem a kisebbségek jogait nem garantálja. Nem szívesen kínálnánk bejglivel egy fáraót.
Oroszországban egyre keményebben lépnek fel az ellenzékkel szemben, ráadásul a „vallásgyalázó” zenészek is szúrják a rezsim szemét. Vlagyimir Putyin fittyet hány az újabb államfői ciklusára állandósuló tömegtüntetésekre, melyek főként a nagyvárosok lakóinak elégedetlenségét jelzik. Ha kell, odacsap, miközben Sztálint idézve ünnepelteti magát. Bár az utóbbi időben felreppent a hír, hogy esetleg gyengélkedik a cár, azóta visszatért a nyilvánosság színe elé. A virgács mellett egy Pussy Riot lemezzel köszöntjük Putyint.
